Ha szívesen elmesélnéd vagy megírnád nekünk te is a történetedet, akkor várjuk jelentkezésedet a következő e-mailcímen: narrativfelolvaso@gmail.com

2015. február 19., csütörtök

A múlt ölelése

a február 3-i felolvasóestről    

     Néhányan elhatároztuk, hogy közelebb hozzuk az emberekhez mindazt, ami az őrületről, a pszichiátriáról és ezek kapcsán az emberi létezésről felmerült bennünk, mert fontosnak érezzük, hogy paradigmaváltás történjen a téma kapcsán. A jelenlegi helyzet sok szempontból tarthatatlan, mégis rögzültnek látszik. De közben más is rögzül: egyre többen mondják diktafonra saját történetüket. Az ötlet végtelenül egyszerű, mégis nagyon izgalmas: olvassunk fel néhány személyes beszámolót, és nézzük meg, mi történik ennek hatására. Úgy volt, hogy ezt négyen tesszük meg február harmadikán, a Kazimir Bisztróban. Aztán a készülődés hevében embert próbáló ütközések voltak közöttünk. Néha okkal, néha pedig szerintem teljesen ok nélkül feszültünk egymásnak. Mint az őrültek. A fennálló helyzetnek az lett a következménye, hogy egyik társunk váratlanul kiszállt. Megingott az egész. Kicsit megijedtem, hogy most mi lesz, aztán eszembe jutott, hogy felajánlom a történetemet az egyetlen profi előadónak, aki a kavarodás miatt hirtelen felszabadult. Kíváncsi voltam, milyen lesz majd kívülről hallgatni a saját sztorimat.
     Tíz perccel kezdés előtt fél ház sem volt még, de mikor az est két háziasszonya köszöntötte a megjelenteket, már tele volt a terem. A három történet egymásba fonódva bontakozott ki. Olyan volt, mintha akkor mesélték volna először. Nagyon erősen éreztem az élő beszéd levegőjét körülöttük, és nem tudtam nem a sajátomra figyelni a legjobban. Mélyen megérintett, amit hallottam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egy könnycsepp gurul le az arcomon. Aztán még egy. Aztán már nem számoltam.
     Annyira ártatlanul szólalt meg a történetem Pálos Hanna, a Katona József Színház színésznőjének hangján, hogy hirtelen rádöbbentem, mennyit szenvedtem eddig ártatlanul. Hányszor aláztak meg, közösítettek ki életem során csak azért, mert nem vagyok olyan, mint „ők”. Pedig ki olyan egyáltalán, mint a másik? Nincs két egyforma ember, de ha nagyon különbözünk, az mégis felér sokak szemében egy hadüzenettel. Ráadásul szerintem én nem is különbözöm olyan sok mindenben, a lényegi kérdéseket tekintve. És talán más sem. Csak ritkán teszünk fel lényegi kérdéseket egymásnak.
     Amikor életem során krízisben voltam, mindig felbukkant a „ki vagyok én?” alapkérdés, és az aktuális bepörgésem aktuális mélységéhez, vagy magasságához mérten jelent meg a válasz. Most, hogy egyben hallottam a velem történteket, egyértelműen kiderült számomra, hogy egyrészt minden válaszom igaz volt, amit eddig adtam, másrészt pedig még most sem tudom pontosan, hogy ki lehetek. De talánynak lenni még sosem volt ennyire elfogadható nekem, és még sosem éreztem magam annyira otthonosan a saját múltamban, mint ezen az estén. Mintha megszűntek volna a kérdések. Nem azért, mert megjött a válasz, hanem azért, mert boldog voltam. Hogy miért, azt nem tudom. Lehet, hogy a „kiért?” kérdésre tudnék inkább válaszolni. Magamért voltam boldog, a boldogságért önmagáért. Csak úgy. A boldogság amúgy is öncélú dolog. Egyfajta boldog szomorúságot éreztem. Alig győztem hálálkodni Hannának az élményért, amit ő szerényen és kedvesen fogadott.
     A felolvasás után a nézők kérdései következtek. Lényeges észrevételek, fontos kérdések záporoztak, de azt éreztem, hogy nem tudnék részt venni a beszélgetésben. Csak mosolygok csillogó szemmel, és jólesik hallgatni mindenkit. Szinte az egész hallgatóság ott maradt az est legvégéig, és az utolsó mondat elhangzásáig érezhető volt az élénk figyelem a jelenlévők részéről. Ha ma Magyarországon olyan attitűd uralkodna e téma kapcsán, ami ott, a Kazimirban volt jellemző, akkor meg sem kellene szervezni egy ilyen estet, hiszen mindenki megbeszélné az aktuális „őrületeit” a családjában, vagy a barátai között, esetleg a munkatársaival, és kiderülhetne, hogy néhányan közülük voltak már hasonló helyzetben, ami nem vigasz ugyan, de nagyon megnyugtató. És egy nyugodt őrült az már talán nem is őrült.
     Még másnap is erősen a történtek hatása alatt voltam: sok mindenen igen könnyen meghatódtam. És ez az érzékenység valamennyire még mindig jelen van a mindennapjaimban. Egy hete tart a katarzis. Egy hete nem tartom magam. Végre sikerült teljes mélységében átélnem azt, aki vagyok. Azt hittem, hogy már régen elfogadtam a múltamat, de kiderült, hogy ez csak most történt meg. És a múltam is elfogadott engem. Váratlanul átölelt.  Lassan kezdjük elengedni egymást. Hogy egyszer majd együtt nevethessünk, ahhoz még sírnom kell egy darabig.

Verrasztó Tibor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.