A múlt ölelése

a február 3-i felolvasóestről    

     Néhányan elhatároztuk, hogy közelebb hozzuk az emberekhez mindazt, ami az őrületről, a pszichiátriáról és ezek kapcsán az emberi létezésről felmerült bennünk, mert fontosnak érezzük, hogy paradigmaváltás történjen a téma kapcsán. A jelenlegi helyzet sok szempontból tarthatatlan, mégis rögzültnek látszik. De közben más is rögzül: egyre többen mondják diktafonra saját történetüket. Az ötlet végtelenül egyszerű, mégis nagyon izgalmas: olvassunk fel néhány személyes beszámolót, és nézzük meg, mi történik ennek hatására. Úgy volt, hogy ezt négyen tesszük meg február harmadikán, a Kazimir Bisztróban. Aztán a készülődés hevében embert próbáló ütközések voltak közöttünk. Néha okkal, néha pedig szerintem teljesen ok nélkül feszültünk egymásnak. Mint az őrültek. A fennálló helyzetnek az lett a következménye, hogy egyik társunk váratlanul kiszállt. Megingott az egész. Kicsit megijedtem, hogy most mi lesz, aztán eszembe jutott, hogy felajánlom a történetemet az egyetlen profi előadónak, aki a kavarodás miatt hirtelen felszabadult. Kíváncsi voltam, milyen lesz majd kívülről hallgatni a saját sztorimat.

     Tíz perccel kezdés előtt fél ház sem volt még, de mikor az est két háziasszonya köszöntötte a megjelenteket, már tele volt a terem. A három történet egymásba fonódva bontakozott ki. Olyan volt, mintha akkor mesélték volna először. Nagyon erősen éreztem az élő beszéd levegőjét körülöttük, és nem tudtam nem a sajátomra figyelni a legjobban. Mélyen megérintett, amit hallottam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egy könnycsepp gurul le az arcomon. Aztán még egy. Aztán már nem számoltam.

     Annyira ártatlanul szólalt meg a történetem Pálos Hanna, a Katona József Színház színésznőjének hangján, hogy hirtelen rádöbbentem, mennyit szenvedtem eddig ártatlanul. Hányszor aláztak meg, közösítettek ki életem során csak azért, mert nem vagyok olyan, mint „ők”. Pedig ki olyan egyáltalán, mint a másik? Nincs két egyforma ember, de ha nagyon különbözünk, az mégis felér sokak szemében egy hadüzenettel. Ráadásul szerintem én nem is különbözöm olyan sok mindenben, a lényegi kérdéseket tekintve. És talán más sem. Csak ritkán teszünk fel lényegi kérdéseket egymásnak.

     Amikor életem során krízisben voltam, mindig felbukkant a „ki vagyok én?” alapkérdés, és az aktuális bepörgésem aktuális mélységéhez, vagy magasságához mérten jelent meg a válasz. Most, hogy egyben hallottam a velem történteket, egyértelműen kiderült számomra, hogy egyrészt minden válaszom igaz volt, amit eddig adtam, másrészt pedig még most sem tudom pontosan, hogy ki lehetek. De talánynak lenni még sosem volt ennyire elfogadható nekem, és még sosem éreztem magam annyira otthonosan a saját múltamban, mint ezen az estén. Mintha megszűntek volna a kérdések. Nem azért, mert megjött a válasz, hanem azért, mert boldog voltam. Hogy miért, azt nem tudom. Lehet, hogy a „kiért?” kérdésre tudnék inkább válaszolni. Magamért voltam boldog, a boldogságért önmagáért. Csak úgy. A boldogság amúgy is öncélú dolog. Egyfajta boldog szomorúságot éreztem. Alig győztem hálálkodni Hannának az élményért, amit ő szerényen és kedvesen fogadott.

     A felolvasás után a nézők kérdései következtek. Lényeges észrevételek, fontos kérdések záporoztak, de azt éreztem, hogy nem tudnék részt venni a beszélgetésben. Csak mosolygok csillogó szemmel, és jólesik hallgatni mindenkit. Szinte az egész hallgatóság ott maradt az est legvégéig, és az utolsó mondat elhangzásáig érezhető volt az élénk figyelem a jelenlévők részéről. Ha ma Magyarországon olyan attitűd uralkodna e téma kapcsán, ami ott, a Kazimirban volt jellemző, akkor meg sem kellene szervezni egy ilyen estet, hiszen mindenki megbeszélné az aktuális „őrületeit” a családjában, vagy a barátai között, esetleg a munkatársaival, és kiderülhetne, hogy néhányan közülük voltak már hasonló helyzetben, ami nem vigasz ugyan, de nagyon megnyugtató. És egy nyugodt őrült az már talán nem is őrült.

     Még másnap is erősen a történtek hatása alatt voltam: sok mindenen igen könnyen meghatódtam. És ez az érzékenység valamennyire még mindig jelen van a mindennapjaimban. Egy hete tart a katarzis. Egy hete nem tartom magam. Végre sikerült teljes mélységében átélnem azt, aki vagyok. Azt hittem, hogy már régen elfogadtam a múltamat, de kiderült, hogy ez csak most történt meg. És a múltam is elfogadott engem. Váratlanul átölelt.  Lassan kezdjük elengedni egymást. Hogy egyszer majd együtt nevethessünk, ahhoz még sírnom kell egy darabig.

Verrasztó Tibor

"A lélek altatása" - felolvasóest az őrületről

2015. február 3. Kazimír Bisztró 19:00

Ezen az esten három pszichiátriai betegnek diagnosztizált ember osztotta meg velünk történeteit

Tamás vagyok (39 éves)

Kezdem a gyerekkorral, mert általában azzal kezdődik az embernek az élettörténete. Olyan két-három éves koromig vidám, életörömmel teli gyerek voltam, ez a fotókon is jól látszik, amik megmaradtak, meg a szüleimnek az elbeszéléséből is. Aztán ez valami miatt megváltozott. Rövid időn belül egy eléggé szorongó, meg befelé forduló kisgyerek lett belőlem. Már az óvodás évek közepe táján nem nagyon voltak barátaim, nem tudtam kapcsolódni sehogy se a kortársakkal. És ez folytatódott az általános iskolában is, vagy lehet, hogy inkább fokozódott, úgy mondhatnám. Másnak természetes, hogy van és adott, nekem az volt természetes, hogy nincs.

Gábor vagyok (54 éves)

Ha volt valaki igazán bolond a családban, akkor az nagymamám volt, őt azonban senki nem tekintette bolondnak. Nagyon ellentmondásos lény volt, s volt egy óriási adag túlféltés is az ő viselkedésében. Például lépcsőn egyedül nem járhattam, hanem kizárólag vagy vele vagy édesanyámmal, úgy, hogy fogtam a kezüket. A magyarázat, mert hogy kértem rá magyarázatot, az az volt, hogy annak idején, amikor a háború végén nyugat felé menekültek, akkor valahol Ausztriában a hegyekben találtak egy elhagyatott helyen levő házikót, ahol éjszakára meghúzták magukat a padláson. A padlás az létrán keresztül volt megközelíthető, és édesanyám, aki akkor hat éves lehetett, leesett a létráról, és utána két napig nem tudott megszólalni. Orvoshoz nem mertek menni, és nagymamám akkor nagyon megijedt, hogy itt valami maradandó károsodás lehet, ami hál istennek nem lett. De ő azt a tanulságot vonta le ebből, hogy nagyon veszélyes dolog engedni egyedül a gyereket létrázni, lépcsőzni. Innentől kezdve ez tilos volt. […] Amikor az iskolát elkezdtem, ez meglehetősen hülye helyzetet eredményezett, hiszen mindig, amikor fel kellett menni az emeletre vagy le kellett jönni az emeletről, akkor meg kellett kérni a tanító nénit, hogy fogja meg a kezemet, és érthető, ha ez a legtöbb gyerekből erős cikizéseket váltott ki. Addigra azonban én már megtanultam azt, hogy a külvilágot, ha akarom, akkor ignoráljam, és a belvilágomat fontosabbnak tartsam.

Mizo vagyok (25 éves)

1990. július 30-án születtem Budapesten, a XIII., kerületben, bölcsödébe nem jártam, óvodába a VII: kerületbe jártam, nagyon jó gyerek voltam, szerettem focizni és szerelmes voltam egy Zsuzsanna nevű lányba, nagyon aranyos volt, de ő nem viszonozta a szerelmemet, mert akkor még nagyon félénk voltam, óvodás koromban. Iskolába ide jártam a VII., kerületbe, itt voltam elsős és nem nagyon szerettem tanulni, olvasni sem nagyon pedig már tudtam olvasni, mert öt éves koromban logopédushoz jártam és meg tanultam olvasni.

Gábor (54)

Tíz éves koromban már egyedül mentem anyámhoz a kórházba is, ami teljes mértékben szabálytalan volt, ugyanis pszichiátriát nem volt szabad gyerekeknek, még kísérővel sem, látogatni, de velem kivételt tettek. Sose felejtem el, amikor kettesével, hármasával engedték be a látogatókat, kint várakoztak az emberek, és kis csoportokban mehettünk csak be. Természetesen minden ajtó és kapu zárva volt. Jött a férfi ápoló, hatalmas kulcscsomóval, kinyitotta a kaput, bemehettünk ketten, hárman, eljutottunk egy következő hatalmas ajtóig, ahol megint csak egy másik kulccsal kinyitotta és bezárta az ajtót, és távozott. Én végül egyedül maradtam, kinyílt az utolsó ajtó és utána becsukódott az utolsó ajtó, bezáródott. Torkomban dobogott a szívem, mi lesz itt, hát itt vannak a bolondok. Tudtam azt, hogy anyám nem bolond, de a többiek azok bolondok, és iszonyatos félelemben voltam minden egyes látogatásnál. Aztán amikor én találtam magam pszichiátriai osztályon, akkor ugyanez volt. Féltem a betegtársaimtól. Mert hát tudtam, hogy én nem vagyok bolond, de hát ők nyilván azok. Hosszú idő kellett, és nem az első kórházi tartózkodáson történt, mire rádöbbentem, hogy semmivel nem másabbak ők, mint én vagyok. Amikor megkaptam a pszichotikus minősítést, negatív érzéseket váltott ki belőlem, főleg hogy még mindig bennem volt a bolondokkal szembeni előítélet, és ezen kellett igazából túljutnom ahhoz, hogy most már büszkén tudjam mondani, hogy okleveles elmebeteg vagyok.

Mizo (25)

Iskolába voltak barátaim teljesen normálisan voltak, kivéve amikor engem cikiztek, akkor nem szerettem őket, nem verekedtem, hanem tűrtem álltam a sarat. Komolyan. Hatodikban nagyon nem szerettem a matek tanáromat és azért nem jártam iskolába. Olyan volt hogy majdnem mindenkivel verekedni akart, pofozgatott mindenkit, káromkodott nagyon csúnyán beszélt, nem szeretem, és ezért hatodikban abba akartam hagyni az iskolát. 13 éves koromban szakmunkásképzőbe felvettek, hogy ott tanuljak tovább, nagyon rosszul ment a tanulás, elsőben buktam, de aztán sikerült a harmadikig majdnem befejeztem, de akkor beteg lettem. Sajnos skrizofén lettem és beléptem a gyülekezetbe, és az kihozta nekem, téveszméim, hallucinációim lettek, hogy mondjam nehezen tudtam társaságba járni, cikiztek a barátaim, a szakmunkásképzőben is és ez nagyon rosszul esett. Nem akartam iskolába menni, de jött a betegségem és nem fejeztem be a szakmunkásképzőt, a mechanikai műszerészséget. Mindenfélének elmondtak. Hogy hülye vagyok meg ilyesmi. Nagyon fájt egy darabig, de aztán nem vettem tudomást róla.

Tamás (39)

Nagyon nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal nyolcadik után, hová menjek tanulni, vagy egyáltalán mi legyek, ha még nagyobb leszek, mert akkor is már 1.90 voltam. Aztán elmentem esztergályosnak, ami csak úgy jött, hogy farigcsáltam valamit nyári szünetben, nyolcadik után, és anyu azt mondta: - Hát akkor legyél esztergályos! Szeretsz faragni! - végül is így jött. Aztán erre kicsit ráfaragtam, mert két év telt el úgy, hogy megint nem voltam a helyemen. De ez nem volt annyira szokatlan, mert kis időt leszámítva szinte sosem éreztem magam a helyemen.

Viszont ott egy kicsit kinyílt a világ, tehát elkerültem jó messzire otthonról, kollégista lettem, lettek, ha nem is barátaim, de haverjaim, és az első nagy ivászatok, meg cigire rászokás, meg ilyesmi, az itt zajlott. Szóval nyitott rajtam ez a félresiklás is, hiába nem jutottam előrébb a „mi leszek, ha nagy leszek” című történetben, de mégis változtam általa.

 Aztán átjelentkeztem egy másik suliba, de onnét is elég korán kellett távoznom. Megbuktam biológiából és földrajzból, pótvizsgáztam, de az se sikerült, és mivel eléggé renitensek voltunk, tehát csináltunk ezt-azt a barátaimmal, ezért évet ismételni se engedtek bennünket, tíz embert kiraktak év végén az iskolából. Úgyhogy ez a kör is hamar összezárult. Mégis itt kezdődtek igazán a nehézségek bennem, merthogy ebben a suliban voltam először szerelmes egy lányba, és ő ott maradt, én meg eljöttem. Itt éreztem életemben először azt, hogy minden szempontból a helyemen vagyok. Megtaláltam azt, amit csinálni szeretnék, azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, és sokat tanultunk egymástól. Jót is, rosszat is. És ennek lett hirtelen vége.

Gábor (54)

Többnyire elektrosokkolták anyámat az első időben, aztán jöttek a gyógyszerek. Általában két-három hétig volt kórházban. Nagybátyámon keresztül meglehetősen sok mindent tudtak a családról, és valószínűleg azért nem kapott sem édesanyám, sem a későbbiekben én Pécsen súlyos diagnózist, mert meg tudták érteni azt, hogy miért akadunk mi rendszeresen ki. A pszichiátriában pszichózisnak azt tekintik, ami érthetetlen. Ha valamit meg tud érteni a pszichiáter, akkor azt nem fogja pszichotikusnak tekinteni, lehet bármennyire is bizarr. És mivel meg tudták anyámat érteni, ezért nem is tekintették pszichotikusnak. A történtekből azt tanulta meg anyám, hogy formailag együtt kell működni a pszichiáterekkel, mert akkor kevésbé brutális lesz a rendszernek a válasza. Egy idő után ez ahhoz vezetett, hogy teljes mértékben függővé vált a pszichiátriától.

Tamás (39)

A kiváltó ok végül is az volt, hogy lakkal kentünk egy faépületet kívülről, és szerintem ott valamit erősen belélegeztem, amit nem kellett volna, és elég furcsa tudatállapotba kerültem tőle. Mondhatnám úgy is, hogy rosszul lettem. Hazaengedett a főnököm, aki tanított a szakmára, és még aznap azt gondoltam magamban, hogy na, hát ebből csinálok még egy egy-két napos pihenőt otthon, szabadságot magamnak, azt mondom hogy: - Még nem érzem jól magam! Ez olyan jól sikerült, hogy egy-két nap múlva tényleg rosszabbul éreztem magam, vagy olyan furcsán éreztem magam, nem is rosszabbul, olyan furcsán. Kicsit furcsán viselkedtem a szüleim szerint, volt egy ékszerteknősöm, és annak a vizét poharanként cseréltem ki, úgy, hogy a tíz méterre lévő fürdőből poharanként hordtam a vizet. Ezt mondták a szüleim, hogy ez így utólag nagyon furcsa volt például. De hát ez még nyilván nem patologikus, csak esetleg furcsa. Elég lázasan írtam, több mint tíz oldalt teleírtam mindenféle gondolattal, amiket nem is gondoltam át, csak egyszerűen jöttek belőlem. Akkor ihletett állapotnak éreztem, de így utólag amikor beleolvastam, akkor látszott rajta, hogy jó pár elég naiv vélekedés meg mondat van bennük, ami nem nagyon állja ki a tények próbáját. Aztán mindez oda vezetett, hogy először elvittek a szüleim a körzeti orvoshoz, aki beleolvasgatott az irományaimba és beszélgetett velem pár szót, és azt mondta: lehet, hogy egy kis pihenésre lenne szükségem, elküld egy pszichiáterhez. Őhozzá mentünk el Kaposvárra, aki egy beszélgetés után beutalt Esztergomba, egy szanatóriumba.

Gábor (54)

Tizenöt-tizenhat éves koromban úgy döntöttek, hogy kórházi kivizsgálásra lenne szükség ahhoz, hogy kiderüljön, mitől vannak a fejfájásaim, ami meg is történt, és egy krónikus agyvelőgyulladást diagnosztizáltak, amire nagy dózisú szteroid terápiát kezdtek. A fejfájásaim igen gyorsan rendeződtek, viszont borzalmas dolgok kezdtek jönni. Én, aki mindig sovány voltam, igen hamar kifejezetten elhízottá váltam, az alacsony vérnyomásom magas vérnyomássá vált, mindenféle csúnya tünetek kezdődtek. Az orvos úgy döntött, hogy meglehetősen intelligens és érett vagyok a koromhoz képest, inkább velem beszéltek, mint anyámmal, aki pszichiátriai kezelések alatt állt. Közölte velem, hogy hát készüljek fel arra, hogy ettől a gyógyszertől nem fogok tudni megszabadulni, és hogy ennek nagyon csúnya mellékhatásai vannak. Ez még mindig jobb, mint engedni a gyulladást elhatalmasodni. A mellékhatások között felkészített arra, ami egy kamasz fiú számára a legaggasztóbb, hogy férfiasságom az nem lesz, és még azt is mondták, hogy milyen jó, hogy készülök egy olyan hivatásra, ami ki tudja tölteni az ember életét. Ez nem volt annyira vidám dolog, úgyhogy huszonnégy órán belül egy öngyilkossági kísérlettel válaszoltam erre a helyzetre. Nem tudtam elmondani senkinek, hogy mi az, ami miatt tettem, amit tettem, azt gondoltam, hogy eléggé magától értetődő, de úgy tűnik, hogy nem volt eléggé magától értetődő. Súlyos diagnózist nem kaptam, de ekkor áthelyeztek a pszichiátriai bugyorba, és antidepresszánsokkal kibővítették a nyugtatóimat.

Mizo (25)

Én amikor rosszul voltam, téveszméim voltak és hallucináltam, elmentem az orvoshoz 2007 végén szeptember októberében. Ő elküldött pszichológushoz, aki megállapította, hogy személyiségzavarom van és mondták, és hogy ez elfordulhat skizofréniába, és az enyém elfordult. Nem javult az állapotom, egyre fokozódott az egész és kiderült, hogy skizofrénia.

Gábor (54)

Rendszeresen levelezni kezdtünk ukrán kollégámmal. Mindig vagy szakmáról, vagy pedig Csernobilről leveleztünk, személyes dolgokról, családról soha.

Néhány nappal anyám halála előtt kaptam tőle azt a levelet, ami semmi szakmát, semmi Csernobilt nem tartalmazott, nagyon rövid levél volt, az, hogy vigyázz édesanyádra. Ez így önmagában rémisztő volt, s ezek után jött az, hogy édesanyám meghalt. Mély krízisbe kerültem ezt követően, amit az az élmény keretezett, hogy ez a hatmilliárd ember, aki él itt ezen a planétán, az nem hatmilliárd különálló entitás, hanem igazából mi szervei vagy részei vagyunk egy élő entitásnak, csak a mi intelligenciánk annyira korlátozott, hogy ezt nem vagyunk képesek igazából érzékelni. Mint ahogy a szívünk valószínűleg nem tud a májunkról, pedig mind a kettő csak része annak, ami mi vagyunk. […] megszűnt a személyiséghatár, felbomlott. És ez nagyszerű dolog, hogy felbomlik, mert szerintem nagyszerű dolog tudni azt, hogy kik vagyunk, és a függetlenségünk, individuális létünk az nagyon relatív, és valójában egy jóval magasabb szintű organizmusnak vagyunk a részei, akik külön-külön is rendelkezünk valamilyen szintű tudattal, de mennyivel magasabb szintű tudat lenne hozzáférhető számunkra, hogy ha rádöbbennénk arra, hogy ennek az organizmusnak vagyunk a részei. Ez nagyon pozitív, de nagyon fárasztó élmény volt.

Tamás (39)

A kórházban elkezdtek gyógyszerezni. Kaptam mindenféle finomságot, amitől elég sokat aludtam, eléggé inaktív lettem. De hát azt mondták, hogy ez ezzel jár, amíg be nem áll a gyógyszer, addig türelem kell hozzá. Mit volt mit tenni, próbáltam türelmes lenni, és vártam, hogy mi lesz! Nem tettem azért semmit, hogy változtassak, mert fogalmam sem volt, hogy lehetne változtatni ezen a helyzeten, vagy egyáltalán ki kivel játszik, vagy kinek van igaza, bele se gondoltam, mert adottnak vettem azt, amit az orvosok mondanak, elfogadtam, és bele se gondoltam abba, hogy nekem más véleményem is lehetne az egészről. Itt voltam egy-két hónapig, aztán úgy látták, hogy eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy hazamehessek. És amikor ezt így bejelentették, akkor rövid idő leforgása alatt, talán egy nap alatt, eléggé rosszabbodott az állapotom, úgy is mondhatnám, hogy nem ért olyan nagy örömhír azzal, hogy azt mondták, hazamehetek. És anélkül, hogy bármit is kérdeztek, vagy komolyabban mondtak volna erről, azt mondták, hogy átszállítanak egy másik helyre, és egy budapesti kórház zárt osztályára vittek innen. Itt értem életem egyik legélhetetlenebb helyére, úgy is mondhatnám, hogy itt értem el abba a tudatállapotba, amiben a legkevésbé szerettem lenni. Ahogy ott az embereket láttam, vagy ahogy magamra gondolni tudtam abban a pillanatban, az minden volt, csak élhető nem. Tehát igazából az a furcsa, hogy úgy tudnak emberek lenni huzamosabb ideig. Ez így utólag nekem egy nagy rejtély. Aztán hál’ Isten nem voltam sokáig ott, meglátogattak a szüleim és látták, hogy milyen helyre kerültem, és pár nap alatt elintézték, hogy kihozzanak onnan és az otthonomhoz közelebb kerüljek. És egyszer csak vége lett ennek az intézményi keretek között ide-oda pingponglabdázódó életemnek, és kikerültem a szabad világba. Már amennyire ez a kinti világ szabad, és már amennyire egy zárt osztály nem szabad. Nyilván mind a kettőnek megvan a maga szabadsága, meg mind a kettőnek megvan a maga börtöne.

Mizo (25)

Amikor befeküdtem, nagyon féltem hogy mi fog velem történni, mit csinálnak velem az orvosok. De nagyon jó volt, nem csináltak semmi rosszat csak gyógyszereket kaptam és jobban lettem. Utána megint visszaestem sajnos. Amikor jobban lettem akkor mentem, sétáltam, mindenféle jó dolgot csináltam. Hazamentem és akkor megint visszaestem. Sajnos nem tudom mitől. Adtak injekciót, tovább gyógyszereket és várták hogy jobban leszek, de nem lettem jobban. Reggel korán keltünk, este korán feküdtünk, fél 9 körül volt a vizit, aztán voltak ilyen csoportok irodalmi csoport Gizellával, ilyen meditációs tanfolyam, a kórházban meditáltam először az nagyon jó volt. Aztán hazamentem és otthon betegeskedtem. Egyszer csak más foglalta el az ágyamat és akkor már nem mehettem vissza. Kijöttem a kórházból és akkor rosszabbul lettem. Amikor volt munkahelyem tűrhetőbben éreztem magam. A munkában kaptam fizetést meg ilyesmi, az jól esett, hogy adtak, megbecsültek, jó munkahely volt tényleg, testvéremmel együtt dolgoztam, az is jó volt. Most is van egy csomagoló állásom, nem igen szeretném ott hagyni csak jobban kell hogy legyek. Kísérletezem a gyógyszereimmel.

Tamás (39)

Nem nagyon tudtam beilleszkedni az adott munkaközösségbe, a társaim közé. Volt, ahol engem küldtek el, de legtöbbször én mondtam fel, nem tudtam hosszútávon csinálni őket. És mivel ekkor már, mikor lecsengtek ezek a munkahelyek, huszonöt éves voltam, beszélgettünk a szüleimmel és ők azt mondták, hogy mi lenne, hogyha leszázalékoltatnám magam, mert akkor legalább lenne valami fix pénz a kezemben. Úgy látszik, hogy nem tudok gyökeret verni egyik munkahelyemen sem, valami tényleg kellene, amiből fenn tudom tartani magamat. És elindítottuk ezt a procedúrát és egyszer csak leszázalékoltak, talán huszonhat éves voltam.

Gábor (54)

Ami számomra is ijesztő volt és nagyon nehézzé tett bizonyos időszakokat, az hogy időnként szinte szó szerint megszűnt körülöttem a külvilág, nem érzékeltem azt, hanem teljesen váratlanul belekerültem egy másik világba, amelyik nagyon erős félelemmel, nem elvont félelemmel, tehát a szorongás az nem jó szó, hanem nagyon konkrét félelemmel, méghozzá egy olyan fajta félelemmel amit nem tudok másképpen és jobban jellemezni, mint hogy a következő pillanatban lezuhanok és nincs esélyem a túlélésre. Ez időnként egészen vizuálisan megjelent, tehát látom magam, amint egy nagyon magas helyen vagyok, és érzékelem azt hogy elenged az, ami ott fönt megtart és kezdek zuhanni. Az egyértelműen negatív, és visszatérően negatív tünet csoportja az ehhez a bizonyos zuhanáshoz kapcsolódó, és amikor anyám halála után évekkel rádöbbentem arra, hogy szinte nincs már vér szerinti hozzátartozóm, akkor megkerestem azokat, akik még éltek, és egy nagybácsit találtam, akivel nagyon régóta nem volt semmiféle kapcsolatunk. De megkerestem, és nem azt mondtam neki hogy ilyen hallucinációim vannak, mert hogy azonnal megszakított volna velem minden kapcsolatot, hanem azt mondtam neki, hogy ilyen álmaim, rémálmaim vannak. És akkor ő mondott nekem valamit, ami teljesen váratlanul ért. Azt mondta, hogy ezek a rémálmok valójában megtörténtek. És akkor elmondta, hogy hároméves koromig nagyanyám rendszeresen használt engem arra hogy anyámat jobb belátásra bírja. Jobb belátásra olyan tekintetben kellett bírni, hogy nagyanyám szerint minden áron férjhez kellett volna mennie, hogy legyen apja a gyereknek. […] A másik pedig az volt hogy anyám nem engedhet meg magának olyasmit, amit rendes emberek, asszonyok megengedhetnek maguknak, például nem járhat szórakozni, és ez olyan mértékű tilalom volt, hogy amikor brigád vacsorák voltak, azokra sem mehetett el. Amikor ezt a szabályt mégis csak megsértette anyám, akkor jött a zsarolás. A zsarolás egyik módja, mondta nagybátyám, az volt, hogy nagyanyám a harmadik emeleti ablakon keresztül kilógatott, és azt mondta anyámnak, hogy ha nem viselkedik rendesen, akkor a gyerekét kidobja az ablakon. Amikor ezt meghallottam, akkor utána egy kisebb fajta krízis megint csak jött, mert azzal együtt hogy nagyanyámról megvolt a saját véleményem, és az nem volt pozitív, nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy a nagyanyám ilyet csinálhatott. Főleg azért volt nehéz, mert nagyanyám az ugye kint már nincs, de bennem még van, egy darabja az én vagyok. Nem kívül van egy ellenség, hanem belül van egy ellenség és az némileg riasztó. Nem is akartam elhinni először ezt a dolgot.

Mizo (25)

A betegségem az olyan, hogy különböző hangokat hallucinálok, vannak, a különböző téveszményeim pedig hogy lefigyelnek különböző titkosszolgálatok, cégek, mobiltelefonos cégek, különféle hangokat hallok itt hallom a fülemen kívül itt hallom a levegőben. Nagyon nehéz elképzelni, de nagyon rossz össze vannak keveredve és az nagyon rossz érzés nehezen tudok erről beszélni, de hogy ha kell akkor, különböző káromló szavakat hallok, azt gondolom, hogy nem is én gondolom hanem a titkosszolgálat meg a cégek. Vannak nagyon furcsa álmaim és különleges álmaim. Mindig azt álmodom magamról, hogy repülök, ez nagyon jó, máskor azt álmodom, hogy buliban vagyok és a barátaim továbbra is cikiznek, sőt sokszor azt álmodom, hogy párhuzamos dimenziók vannak és ott folyik az élet és látom a jövőt ilyeneket álmodom és úgy érzem az álmaimat adják nekem,  tehát úgy adják, hogy telepatikusan rám koncentrálnak azért álmodom ezeket az álmokat. Egyszerűen reggel jól szoktam ébredni, de aztán elromlik a hangulat, egyszerűen egész nap a számítógép előtt ülök és nem csinálok semmit egész nap mert lusta vagyok. Szeretnék egy könyvet írni ezekről a belső dolgokról, remélem sikerülni fog majd nem tudom hogy ki fogja kiadni, de majd segítenek nekem. Szeretek verset írni, mert a versek nagyon jók, aki verseket olvas azokkal lehet beszélgetni mindenről és az nagyon jó.

Tamás (39)

Órákon keresztül úgy mászkáltam egy éjszakai Tescoban, hogy egyfolytában egy versmonológ íródott bennem. Úgy is alakítottam a szavakat, hogy ez megtörténhessen, meg legtöbbször úgy is jöttek. Tehát olyan szinten, hogy ha elmentem a cd-s polcok mellett, és ott éppen a fülhallgatóból halkan szólt valami zene, amit én hallottam, és mondjuk angolul volt, én egy egysoros angol szövegre tudtam úgy visszacsapni egy magyar sort, hogy végig rímeljen az angol sorra az én magyar sorom.

Meg találkoztam két sráccal a Tesco előtt, akikről később kiderült, hogy a slam poetry műfajt művelik ott, Szegeden és mivel elkezdtünk egy kicsit velük szójátékozni, ezért meg is hívtak egy estjükre, ami teljesen nyitott, és bárki részt vehet rajta.

Szegedről hazafelé utaztam másnap reggel, ültem a vonaton csukott szemmel, nem aludtam már jó régóta, merthogy nemcsak az azelőtti éjjel nem aludtam, hanem az azt megelőző éjszaka is egy-két órát maximum, mert dolgom volt Pesten. Aztán kiderült utólag, hogy a vonat már visszafelé indult; nem szálltam le a szülővárosomban, hanem elmentem a végállomásig. És amikor fölszálltak az új utasok, akik indultak volna az új úti cél felé, akkor észrevették, hogy ott alszik valaki úgymond, tehát ők úgy látták, hogy alszom.

Szóltak a kalauznak, hogy itt valaki alszik, és ő megböködte a vállamat és mondta, hogy: - Ébresztő fiatalember! Én még mindig csukva tartottam a szemem a mesebeli szál miatt, amit most nem mondok el. Csukva tartottam a szemem, és mondtam, hogy ott van a jegyem az előttem lévő, a szemben lévő ülésen, ahol valami papírszerűség volt nálam azt hiszem, vagy táska, meg a jegyem, és mondtam: ott a jegyem is, szeretnék utazni, ha lehet, ezzel a jeggyel. És ő mondta hogy: - De hát, de hát miért nem nyitja ki a szemét? És akkor elütöttem ezt valamivel, mondtam, hogy inkább nem, ha nem muszáj, és akkor egyszer csak jött két ember, és ők is elkezdtek győzködni, hogy nyissam ki a szememet, és mivel nem voltam erre hajlandó, ezért két oldalról megfogtak és levezettek a vonatról.

Később kiderült: két mentős srác volt, akiknek még csukott szemmel, mikor kiültettek egy padra és megpróbáltak tesztelni, hogy mennyire tudok magamról, csukott szemmel mondtam, hogy: - Igen, ez az ásványvizes flakonom, igen, itt meg a névjegykártyatartóm, azt is a kezükbe adtam, ez meg a táskám, és akkor mondták, hogy: - De hát miért nem nyitom ki a szememet? - én ezt is elütöttem valamivel, tartottam nekik egy rövid versbemutatót, néhány dolgot rímekben mondtam, és ebből ők azt a következtetést vonták le, hogy na, akkor induljunk. És megfogtak és vittek a mentőhöz és elindultunk a kórházba, egyelőre még nem a pszichiátriára, a kórházba.

Gábor (54)

Minden nagyon furcsának tűnt, és igen gyorsan életemnek a legmélyebb krízisébe csöppentem bele, olyannyira, hogy képtelen voltam a lakásomat elhagyni. Mikor a bejárati ajtóhoz közelítettem, akkor olyan mértékű, nem tudom leírni szavakkal, olyan fizikailag olyan állapotba kerültem hogy lehetetlen volt megfognom a kilincset és közel menni az ajtóhoz kinyitni. Mindez nyáron volt, és pontosan nem tudom, szerintem hetekig tartott hogy nem léptem ki otthonról, enni nem tudtam, de ha akartam volna sem tudtam volna mert hogy nem volt otthon ennivaló. […] Egy barátom és tanítványom volt az aki teljesen véletlenül beállított hozzám, ő meglehetősen közelről ismert meg édesanyámat is. Ő tudott a mi pszichiátriai előtörténetünkről, tudott édesanyám haláláról, tudott arról hogy milyen gyanús ez a halál, és eszébe nem jutott hogy orvosi segítség kellene. Nyári szünet volt, akkor végezte az egyetemet, beköltözött hozzám, és három hétig napi huszonnégy órában velem volt. Tömte belém az ennivalót. Emlékszem, hogy kezdetben beszélt hozzám, és én igazából próbáltam megérteni azt hogy mit mond, de képtelen voltam odafigyelni rá, amit ő megértett és akkor nem erőltette a beszélgetést. Nem volt más, mint hogy ott volt, és ilyen baráti módon belém erőltetett valami ennivalót. Közben elfogyott az otthoni gyógyszertartalékom és néhány hét után azt kezdtük észre venni hogy kezdek kijönni a mélypontról, és akkor egyszer csak rádöbbentem hogy egy jó ideje már nem szedek semmiféle gyógyszert és jövök kifele az egészből. Ami egy hihetetlen élmény volt, mert korábban azt nevelte belém a pszichiátria, hogy ez egy olyan biokémiai nyavalya, amire igazából megoldás, gyógyítás még nincsen, az állapotot lehet valamilyen szinten menedzselni, és hát a gyógyszerek azok amik számítanak, én azon kívül hogy együttműködök az orvosnak a javaslatával, mást nem tudok tenni a saját jobblétem érdekében. Ezt nagyon kényelmes volt elhinni, meg kell mondanom mert bizonyos értelemben levett rólam minden felelősséget. De most azt tapasztaltam hogy semmi gyógyszer nem volt bennem nagyon hosszú idő után. Több mint egy évtized, két évtized után először voltam pszichotróp gyógyszerektől mentes, és egy nagyon mély krízisből viszonylag gyorsan sikerült kijönni és nyilvánvaló hogy az, hogy a barátom ott volt velem, az ebben nagyon fontos szerepet játszott.

Tamás (39)

Amikor jött az úgynevezett betegségem, akkor szinte végletesen bezáródtam, és nem nagyon tudtam kapcsolatot teremteni senkivel, még a saját barátaimmal se. Volt egy diagnózis, amit kaptam annak idején, 17 éves koromban, és néhány embernek, akivel beszéltem, annak elmondtam, hogy ez a skizofrénia, amit így mondtak, mint betegséget, hogy azt gondolják, hogy ez nálam egy életre szóló dolog lesz..  és egy idő után ezt éreztem is, hogy ez nem maradt meg annál a pár embernél ez az információ, és úgy is néztek rám páran, akik addig esetleg máshogy, hogy megváltozott egy kicsit a hozzám való viszonyuk. Jött az úgynevezett betegségem, és az első időszakban körülbelül fél évig voltam kórházban, és hát amikor kijöttem, akkor nem nagyon tudtam mit kezdeni az emberekkel, ők se velem. 27-28 éves koromtól kezdve köszöntem egyáltalán, tehát volt egy olyan időszak az életemben, amikor annyira szégyelltem azt az állapotot, amiben vagyok, vagy annyira nem tudtam vele mit kezdeni, hogy egy csomó mindenkinek nem köszöntem az utcán, volt egy ilyen gyerekes gondolatom, hogy így elsuhanok mellettük, talán nem vesznek észre, mint aki elbújt.

Végülis egy nagy kakukkfióka voltam mindenhol, ahová csak mentem, a barátaim között is annak éreztem magamat, a szűkebb családomban is, a rokonaim között is, senki sem tudott velem mit kezdeni, meg én sem tudtam velük, tehát volt egy ilyen státuszom a szűkebb és a tágabb környezetemen belül, hogy itt van a Tomi, akihez épp lehet szólni, de nem nagyon érdemes, úgyhogy csak tedd elő a kaját, hogyha éppen vendég nálad, vagy kérdezd meg esetleg, hogy hogy van, aztán nagyjából hagyd békén. Egyszer csak meglepődve tapasztalták azt, hogy elkezdek beszélni, hogy elkezdek ebben is, abban is részt venni, hogy nem vagyok annyira gátlásos, meg élhetetlen, talán ez a legjobb szó, mint amilyen addig voltam.

Mizo (25 éves)

Otthon voltam nem csináltam sok mindent. Küzdöttem a betegséggel, megpróbáltam jól érezni magamat, meditáltam, zenét hallgattam, jó könyveket olvastam. Nem nagyon ment ez a küzdelem, mert a betegség erősebb volt nálam.

Gábor (54)

Feleségem és én szerettünk volna gyerekeket, azonban objektív orvosi okokból, nem pszichiátriai okokból, erre nagyon picike esélyünk volt. Ezért beadtuk a kérelmet arra, hogy felvegyenek minket az örökbefogadásra vállalkozók nyilvántartásába, és ennek az eljárásnak a első lépéseként egy aláírást kellett beszerezni a háziorvosunktól egy formanyomtatványra, amelyik formanyomtatvány tartalmaz egy olyan mondatot, hogy igazolom, hogy nevezett személy nem szenved, és akkor van egy felsorolás, hogy milyen betegségekben nem szenved, és ezek között szerepel az elmebetegség. Na most ezt, sem feleségem sem  én nem várhattuk el a háziorvosunktól hogy ezt aláírja. Mi magunk javasoltuk háziorvosunknak, hogy csillagozzuk meg az elmebeteg szót, és lábjegyzetbe írja oda, hogy a kezelőorvosi javaslat mellékelve. Ezek után a hivatal megijedt természetesen, és az egyórás pszichológiai interjú helyett kétszer egy napos pszichológiai interjút kaptunk, ahol a dédszüleinktől kezdve, családtörténet és hasonlók. Ez egy sokszor tízoldalas, szinte angol családregénynek tűnő, rendkívül mély és magvas pszichológiai fejtegetés, ami azonban nem foglal állást abban a kérdésben, amiről megkérdezték mint szakértőt, hanem leírja azt, hogy igazából nem tudja megítélni, hogy örökbefogadásra alkalmasak vagyunk e vagy sem, mert jelen pillanatban annak tűnünk, na de! Visszapillantva nagyon érdekes, az ami önmagában mutat egy másik csoporttal szembeni borzalmas mértékű diszkriminációt, ez a pszichológus, abban nem kételkedett, hogy súlyos fogyatékos gyerek nevelőszüleiként remekek lennénk.

Később majdnem egy évig nálunk volt egy roma testvérpár, és aztán mégsem lett örökbefogadás belőle. De ez egy olyan kérdés, ami egy másik univerzumot nyit meg, és mutatja azt, hogy roma gyerekekkel hogyan bánik a gyermekvédelmi rendszerünk. Nem jól. A két gyerek nem tudott egymásról, meg a hivatalok sem tudtak arról, hogy ők testvérek egészen addig, amíg örökbe fogadhatóvá nem minősítették őket, és akkor egy TEGYESZ-es vagy GYIVI-s kollegának feltűnt, hogy jé, hát ezeknek ugyanazok a szülei. Először a gyerekotthonban látogattuk egy hónapig a nagyobbik gyerkőcöt, amikor eljött az idő arra, hogy egy délutánra, szigorúan kísérő jelenlétében, hozzánk jöjjön. És akkor utána hétvégente fél napokat nálunk tölthetett. S az volt a megállapodás, hogy neki kell majd kezdeményeznie azt, hogy éjszakára is nálunk maradhasson. Ez a második hétvégi alkalommal bekövetkezett. Amikor eljött az idő, és vissza kellett mennie az otthonba, akkor közölte, hogy nem. Telefonon fölhívtuk az otthont, és ő elmagyarázta, hogy szeretne nálunk maradni. Nem várták, mi sem vártuk, hogy ez ilyen korán bekövetkezik. Ott maradt velünk, és innentől igen hamar jött az, hogy nálunk lakott, hat éves volt ekkor, s utána hozzánk került a kistestvére is, még csecsemőként. A történet végéről, arról túl sokat nem tudok mondani. Ez a jótékony hatása a rossz mentális állapotomnak, hogy az emlékeim azok meglehetősen nehezen felidézhetők. Azt tudom, hogy amíg csak szóban kaptuk a felszólítást, hogy vigyük vissza a gyerekeket a TEGYESZ-be, addig ezt obstruáltuk, megpróbáltunk valami átmeneti megoldást keresni. Nem sikerült. Akkor léptünk, amikor táviratot kaptunk, hogy vigyük vissza a gyerekeket, ha nem tesszük meg huszonnégy órán belül, akkor ezt rendőrséggel fogják megtenni. Ez volt az, amit már nem akartunk, úgyhogy visszavittük a gyerkőcöket. Bizonyos értelemben ez volt a legtraumatikusabb életélményem.

Tamás (39)

Leginkább a barátaimnak köszönhetem, hogy most itt tudok lenni, hogy akkor is mellettem voltak, amikor kevésbé voltam alkalmas a barátságra, meg még a beszélgetésre sem, úgy nagyjából semmire. Úgyhogy én ezt valószínűleg sose tudom meghálálni nekik, de nyilván nem is azért csinálták, hogy én ezt hálálgassam, meg törlesztgessem visszafelé. Sokszor még egy kicsit hálátlan is voltam velük sajnos, amire nincs mentség, maximum van egy kis menedék. Annak ellenére, hogy mindig a szüleim voltak azok, akik pszichiátriára vittek, hogyha láttak valami furcsát, annak ellenére ők is mindig támogattak mindenben. Amiben tudtak, segítettek, sokszor még abban is segítettek volna, amiben nem tudtak, és akkor is kibírtak, amikor kibírhatatlan voltam. Úgyhogy ez megint csak az a fajta elfogadás, meg kedvesség, amit csak reménykedem, hogy valamennyi részét vissza tudom adni valamikor.

Gábor (54)

Washingtonban volt egy projektnek a bemutatója az év végén. A projektben szereplő ötvenegy emberi jogvédővel készült interjúból vett részletekből összeállított színpadi produkciót, valamint a portréfotókból készült kiállítást mutatták be, és Clinton elnök, aki az utolsó hónapjait töltötte hivatalában, nyitotta meg a nagy ünneplést. […] Én egyike voltam a jogvédőknek. Ebben az évben volt az, amikor az örökbefogadási folyamatunknak a rövid vidám szakasza volt, és a gyerkőcök hozzánk kerültek, majd télen volt az, hogy a gyerkőcöket vissza kellett adnunk az állami gondoskodásnak. Ez a bemutató néhány héttel azután volt, hogy fájdalmasan búcsút kellett mondani nekik, ami egy nagyon nehéz élmény volt nekem, és nem éreztem magam meglehetősen nagy biztonságban egy ilyen útra. Ezért szerettem volna egy olyan szorongásoldót és antidepresszánst szedni átmenetileg, ami annak idején nálam viszonylag jól működött, és a mellékhatásai elviselhetők voltak. Körzeti orvos nem írhatta fel, úgyhogy elmentem a kerületi pszichiátriai gondozóba, ahol nagyon rég nem jártam már, de természetesen az aktáim azok ott voltak. […] Rengetegen voltak a váróban, mint ahogy az a pszichiátriai gondozókban lenni szokott. Én nem akartam elvenni az időt […], ezért a lényegre szorítkoztam, és amikor bejutottam az orvoshoz, arra a kérdésre, hogy mit akarok, elmondtam, hogy milyen gyógyszert szerettem volna felíratni. Arra a kérdésre, hogy miért, megint csak nem akartam hosszan válaszolni, mondtam, hogy mert Amerikába kell utaznom. Arra a kérdésre meg, hogy miért kell Amerikába utaznia, a hosszú történetet rövidre fogván csak annyit mondtam, hogy fontos emberekkel találkozom, többek között Clinton elnökkel. Ezek után megkaptam a receptet, és lementem a patikába. De mielőtt kiváltottam volna, megnéztem, és olyan gyógyszer volt fölírva, amit akut pszichotikusnak szoktak adni. Pszichotikusnak nézett a doktor néni, egy ember, aki Clintonnal találkozik, ez nyilvánvalóan egy pszichotikus téveseszme. A vicc az, hogy tényleg találkoztam Clintonnal, meg találkoztam egy csomó igen érdekes és jó emberrel. Ez volt az egyike azoknak a helyzeteknek, amikor úgy döntöttem, hogy kisebb veszély az, hogyha gyógyszereket szedek.

Tamás (39)

Valahogy én sosem adtam azt fel, hogy gyógyszer nélkül éljek, lévén, hogy nem éreztem magam betegnek. Csak voltak furcsa állapotaim, meg furcsa élményeim, de sosem betegségként fogtam ezt fel. Hiába szajkózták azt a pszichiáterek, hogy az, hogy nincs betegségtudatom, az a betegségem egyik része. Ha kicsit belegondolnak ebbe az őrült mondatba, lehet, hogy nem mondanák ki. Úgyhogy folyamatosan kerestem azokat a módszereket, technikákat, amik tudnak oldani a bennem lévő gátlásokon, vagy feszültségeken, vagy agresszión, meg minden olyasmin, amin oldani kell. És mondta a pszichiáterem, hogy oké, próbáljuk meg, és elhagytam mindenféle tablettát. Hát az első úgynevezett visszaesés, ahogy ők hívják, pszichotikus nemtudommicsoda, az elég kemény volt. Utólag visszagondolva - merthogy tudatvesztés nem volt, emlékszem miket csináltam, miket mondtam és hogy hol voltam -, az nagyjából megfelel annak, amit mondjuk egy ördögtől megszállott ember művelhet, legalábbis amit én erről gondolok. És az lett belőle, hogy a pszichiáter hívta a mentőket, elvittek a pszichiátriára, ott injekcióztak, meg adtak egy csomó gyógyszert, ami persze jóval erősebb volt, mint amit addig kaptam. És akkor megint kezdődött ez az élőhalott élet, ami az első legyógyszerezésemmel már elindult nálam. Tehát rengeteget aludtam, nem nagyon mentem a többiek közé, tengtem-lengtem a szobában, nagyjából ez zajlott így heteken, hónapokon keresztül. Aztán egyszer csak, ahogy mondani szokták, megszokta a szervezetem a gyógyszereket, és kicsit kikukucskáltam a belső világomból.

A második alkalommal, a második gyógyszerelhagyás alatt már jóval kevésbé voltam démoni, hogy úgy mondjam, és sokkal inkább azt éreztem, hogy van bennem egy nagyon erős felszabadultság-érzés, amit szeretnék kibontakoztatni, csak megint nem hagyták. Visszakerültem a pszichiátriára és kezdődött a lélek altatása megint, ami együtt járt sokszor a testével is, a test altatásával. Megint próbálták azt a fejembe verni, hogy: De hát értsem meg, hogy nekem ezek a gyógyszerek szükségesek, ne próbáljam meg újra elhagyni, mert abból nagy baj lesz, dödödö… Hát, amit ilyenkor szoktak nyomni a pszichiáterek. Eltettem arra a polcra ezeket a dumákat, ahol a többi volt, és gondoltam magamban, hogy három a magyar igazság, majd legközelebb összejön a dolog.

Mizo (25)

A testvéremet Balázsi Ödönnek hívják ő is beteg volt, az iskolában lett beteg úgy 14 éves kora körül, de ő kigyógyult a gyülekezetben. Állandóan nevetett és kijött belőle a betegség. Meggyógyult. Most dolgozik ott ahol én, csomagoló. De jobb fej lett belőle mint volt. Sokkal jobb fej mint én. Hogyha rosszabbul van, akkor kap ilyen gyógyszert, melyet csöpögetni kell folyadékba, de nagyon ritkán van rosszul. Szinte teljesen kigyógyult.

Tamás (39)

Aztán egy ideig otthon voltam, nem volt melóm, otthon olvastam napi sok órát, meg írtam, ha sikerült. És egyszer csak hívott a tesóm, hogy menjek ki hozzájuk Svájcba, kicsit körülnézni, meg két hetet velük tölteni. És egy hihetetlenül jó élmény volt az, hogy egy teljesen idegen közeg, idegen emberek, a legtöbbjükkel nem tudtam még beszélni sem, és teljesen máshogy kezeltek, mint ahogy azt addig megszoknom kellett itthon. És abban a két hétben mintha teljesen más ember lettem volna. Valahogy mintha kidugtam volna a fejemet a vízből, és vettem volna egy bálnányi levegőt és azzal jöttem haza. És nagyon érdekes élmény volt az, hogy még a hazaúton, itthon Magyarországon, a vonaton ültem, néztem ki az ablakon, elég fáradt voltam, mert nem tudtam aludni az út alatt, és leült mellém három-négy srác és elkezdtek beszélgetni. Egyszer csak arra lettem figyelmes a bambulásom alatt, hogy rólam beszélgetnek. Mellettem ülő emberek úgy beszélgetnek rólam, mintha ott se lennék: - Nézd már, kész van a srác, mint a mateklecke! Mi van ezzel? Meg van zakkanva? Mi van ezzel a gyerekkel? - és én csak néztem ki tovább az ablakon és a végén már hangosan, szinte kiabálva beszéltek velem, hogy: - Mi van, süket vagy?! Én meg csak néztem ki az ablakon és nem reagáltam semmi arcizmommal sem. És egyszer csak leszálltak a vonatról. Ez hihetetlenül nagy váltás volt az akkori helyzetemben, hogy jövök egy nagy lélegzettel egy messzi országból, és akkor szinte azonnal a földbe döngölnek, minden ok nélkül.

Gábor (54)

Amikor Franciaországból visszatértem, akkor már azzal a belülről élő kényszerítő elhatározással jöttem hogy a fizika mellett muszáj nekem azzal foglalkoznom hogy hogyan lehetne abból a csapdahelyzetből elmozdulni hogy egy pszichiátriai betegnek minősítés, egy embernél kevesebbnek minősítés, és amit az értékítéletet tükröző ellátó rendszer okoz az ember életében. Erősen mozgatott az is hogy rádöbbentem arra hogy ha a barátom akkor nem költözik be hozzám, ha nincs az a szerencsés helyzet hogy neki egy nyári szünete van és nem foglalkozott volna velem, akkor mi lett volna, és abba is hogy mivel volt idege arra hogy velem legyen, és tulajdonképpen ezen kívül túl sok mindent nem kellett tennie, ez kulcsfontosságú volt abban, hogy kilépjek abból a krízisből és életemben először úgy érezzem hogy nem igaz, hogy ez a nyavalya erősebb, mint én vagyok és nem igaz hogy tőlem független. Hanem szerezhetek valamiféle kontrollt felette és lehetek a saját életemnek az ura.